Prológus

A háború után a világot felosztották kedvükre a Föld legfontosabb személyei.Az országokat körbe kerítették, s bárki próbált átjutni a kerítésen azt megölték. A háborús harcosokat és utódjaikat lenézték és kirekesztették. Az úgymond szám űzetett embereket csoportokba válogatták és nyomorúságban kellett élniük az országuk egy eldugott részében. Megfosztották őket minden emberi jogaiktól. Őket hívták szerencsétleneknek. Az emberek többsége viszont nem kényszerült ilyen helyzetbe. Ők a szerencsésebb emberek. Én is közéjük tartoztam a családommal és a barátaimmal együtt. A nagymamám sokat mesélt a múltról, az akkori emberekről és szokásokról. 17 évesen rájöttem, hogy a világ változik állandóan. A régi emberek nem kényszerültek csoportba és nem kellett különélniük más nyelven beszélő társaiktól. De az én időmben sok minden hasonlít a múlthoz, kivéve az öltözködés;az az elve volt a felsőbbrendűeknek, hogy az embereknek nem kell feltűnősködniük, ezért egyszerű fekete ruhákban jártunk. Az oktatási rendszer és a munkalehetőségek nem változtak, csak éppen a szerencsétleneknek volt más helyzetük. Nekük is kellett dolgoznikuk; nem élhettek ingyen, így ők végezték a piszkosmunkát (gondolok itt például az utca takarításra). Viszont a szerencsésebb polgárokkal nem komunikálhattak, sőt tűrniük kellett tőlük a bántalmazást is, mert ha egy szerencsétlen kezet mert emelni egy polgárra azt megölték. Az emberek soha nem élhettek nyugton; minden település szigorúan bekameráztak, így tudta felügyelet alatt tartani a felsőréteg az egyszerű közembereket. Mindig is félelemben tartottak minket, de az elmúlt években a szerencsétlenek csoportjában lázadás tört ki, ezért kevésbé foglalkoztak a polgárokkal.

A szerencsétlenek sokszor próbálkoztak szökéssel, s ez néhányuknak sikerült is...

***

2906. szeptember 8.

A 2.évezred utolsó századában járunk. A családom és én Walesben élünk egy tengerparti városban: Aberystwythben.

Szeretek itt élni. Kifejezetten tetszik benne, hogy a tengerparton van.

Mindig is itt éltünk, szerencsére akkor sem költöztünk el a városból, mikor a szüleim elváltak, viszont édesanyámal és újdonsült férjével a város másik felébe költöztünk. Időközben megszületett a hugom. Elég zűrös gyerekkorom volt, de ennek ellenére is sikerült barátkoznom és sikerült egy "best friend forever"-t is szereznem. Hát igen a legjobb barátnőm. Még kiskorunkban ismertük meg egymást az óvodában, valamint akkor találkoztam a velem mindig undokoskodó bátyjával. De azóta már mondhatjuk, hogy felnőttünk. Érett gimnazisták lettünk. Gimis éveimet legjobb barátommal és született ellenségemmel töltöm le.

Az iskolákba nem szokás ünneplőbe menni az évnyitóra. Sőt a hétköznapokban sem szokás. Az elmúlt századokban a világ az egyszerűségre törekedett és ennek egyik alapja, hogy nem szabad kihívónak lenni, pont ezért járunk egyszerű fekete rukákban télen-nyáron.

Szóval gimnáziumi életem első napja. Nem a legszebben kezdődött. Az is rányomta a bélyeget a napra, hogy ősellenségemmel kellett lennem egy légtérbe, ugyan is már megint megtisztelt azzal, hogy újra az osztálytársam lett. Remek.....de most tényleg? NEM TUDOTT VOLNA MÁSIK ISKOLÁBA MENNI?! Oké kiborulásomnak vége. A lényegre viszatérve legjobb barátommal, Zoeyval és "érdekes" testvérével indultunk neki a gimi évnyitójára.

Szörnyen unalmas 30 percet kellett átélnünk. Jack, Zoey bátyja alig egy évvel idősebb tőlünk. A gimiben elég nagy népszerűségnek örvend. Mostanában még a szokottnál is furcsábban viselkedik. Ez még rendben is lenne, de mikor Zoeyval akár a folyosón beszélgetünk kiváncsi tekinteteket érzek magamon és úgy láttam ez barátnőm is érzékelte. De ekkor még nem tudtuk, hogy valójában mi is folyik körülöttünk...