2016. augusztus 9., kedd

14.rész

Zoey Morgan


Szomorúság. Düh. Aggodalom.
Ezek az érzések suhantak át bennem miután meghallottam,hogy a legjobb barátnőmet és a fiút aki tetszik besorozták egy katonai fogolytáborba.
Miután a cseppet sem szimpatikus Sebastian Wyatt a nevek kihúzása után elhagyta a termet amilyen gyorsan csak tudtam utána szaladtam. Nem tudtam,hogy miért teszem amit teszek csak a saját fejem után mentem.
- Álljon meg! - kiabáltam a férfi után minek hatására lefékezett és felém fordult.
- Mondjad csak aranyom. - köpte oda flegmán.
- Miért csinálja ezt? Szétszakít családokat és barátokat csak mert maguk úgy látják jónak! - tártam szét a karomat dühösen.
- Semmit sem tudtok itt ti elkényeztetett huligánok. Maradj ki a dolgokból vagy meglátod,hogy te is bekerülsz a táborba! - lépett felém egyet és erősen meglökte a vállamat mire hátra estem.
Mérgesen pislogtam Mr.Wyatt után majd a nadrágomat leporolva felálltam és visszasiettem a tornaterembe ahol szívszorító látvány fogadott. A kiválasztottak a barátaik karjaiban zokogtak vagy éppen keservesen kiabáltak. Aydenre terelődött a tekintetem aki szintén engem nézett és a fejemmel jeleztem neki,hogy kövessen az udvarra.
- Besoroztak téged Ayden. - mondtam amikor megéreztem a tenyerét a hátamon.
- Sajnálom Zoey.  
- Mégis mit? Hiszen ez nem a te hibád. - fordultam vele szembe.
- Nem azt sajnálom,hogy besoroztak. Hanem,hogy nem tettem ezt meg hamarabb. - hajolt közelebb hozzám.
A derekamra simította a kezét és magához húzva ajkait az enyémekre nyomta. Megcsókolt. Ayden Smith megcsókolt. A hajába túrva követeltem tőle,hogy jöjjön még közelebb hozzám de ez már lehetetlen volt hiszen így is teljesen össze voltunk préselődve. 
- Azóta tetszel nekem Zoey amióta Jack mutatott rólad egy képet. Amikor pedig megláttalak élőben rögtön belédszerettem. Fizikai fájdalom számomra az amikor nem vagy mellettem és a szívem szakad meg ha szenvedni látlak. Lehet,hogy önző vagyok de csak magamnak akarlak. És jól tudom,hogy ez most milyen nyálasan hangzik de nem baj hiszen ezt érzem irántad. - suttogta ajkaimra miután elváltunk.
- Szeretlek Ayden. - feleltem elhaló hangon.

A másnap túlságosan is hamar eljött ez pedig csak annyit jelentett,hogy elérkezett az utazás órája.
Az összes diák kint várakozott a bánatos szülőkkel együtt. Mindenki búcsúzkodik.
- Kiszabadítalak titeket Lennon. - szorítottam magamhoz a magát erősnek mutató lányt.
- Lehetetlen. - válaszolta.
- Számomra nincs lehetetlen. - néztem a szemébe majd elengedtem.
A következő pillanatban Jack lépett oda hozzá és egy csókot nyomott a szájára.
Én pedig Ayden mellé mentem akit megöleltem. A fejemet a mellkasába fúrtam és utat engedtem a könnyeimnek. Én ezt nem akarom.
- Ne sírj. - puszilt a hajamba Ayden.
- De elmész és itt kell hagynod. - néztem fel rá.
- Mindössze pár év. Én kitartok. - mosolygott rám.
- Szerinted én nem? - kérdeztem.
- Ismerlek így pontosan tudom,hogy te is. -bólintott.
Könnyes szemekkel vizsgáltam az arcát ami számomra teljesen tökéletes volt. Szeretem őt.
- Indulás! - lépett le egy katona a buszról ami tőlünk nem messze állt.
Újra Aydenre kaptam a tekintetemet aki egy hosszú csókot nyomott az ajkaimra majd a homlokomra is kaptam egy puszit.
Elindult. A kezét továbbra is fogtam így ahogy megindult elszakadtak a kezeink és már nem értem el. A zokogás kitört belőlem amire Jack átkarolt és ő is komoran figyelte a barátnőjét ahogy egy utolsót intve fellép a buszra ami gyors sebességgel elhajtott. Abban a pillanatban Aaron és James odajöttek hozzánk és megöleltek minket és lett belőle egy csoportos ölelés.

2 hét telt el azóta amióta elvitték Aydent és Lennont a kisvárosból. Ez mindenki számára nagyon nehéz volt. Főleg azoknak akik elmentek.
Komoly tekintettel néztem a plafonomat a szobámba és csak gondolkoztam. Azon járt a eszem,hogy miképpen tudnám őket kiszabadítani onnan.
Amint meghallottam,hogy Aaron és James megérkeztek hozzánk semmivel nem törődve rontottam át a bátyám szobájába ahol minden szem rámszegeződött.
- Ki kell hoznunk onnan őket. - jelentettem ki.
- Van terved? - érdeklődött Jack.
- Persze,hogy van. Minek nézel te engem? - nevettem fel egy picit.
Mind a három fiú elismerően mosolygott rám amíg a tervemet meséltem nekik így én is nagy élvezettel magyaráztam a dolgokat.
- Benne vagytok?
- Persze hugi. - tartotta fel a tenyerét a bátyám amire belecsaptam.
Vigyázz kiképző tábor mert jövünk!




2016. augusztus 7., vasárnap

13. rész

Lennon Morris


Reggel hangos kiabálásra ébredtünk fel. Félkómásan vergődtünk ki a sátrunkból, én kis híján hasra estem a saját lábamban. A nagy hangzavar okozója Candace és Mirtil volt.
 - Te ostoba! Hogy lehetsz ilyen béna, hogy megetted az arckrémemet?! Legalább ízlett neked?!
 - Candace kérlek ne haragudj! Azt hittem a csipszhez hoztad mártogatósnak. Egyáltalán nem tűnt krémnek, sőt nagyon is finom volt.
 - Persze, hogy finom volt. Teljesen természetes összetevőkből készült.
Irigyeltem ezeknek a lányoknak a problémáit, míg én a besorozáson idegeskedtem. Mi lesz ha valamelyikőnket kiválasztanak?
 - Csajok fejezzétek be azonnal! - szólt rájuk Ayden.
 - De megette a drága arckrémemet. Követelem, hogy vegyél nekem egy másikat!
 - Szerintem ezt a beszélgetést hagyjátok későbbre, miután hazaértünk annyit veszekedtek amennyit akartok. Különben is reggeli után indulunk haza - mondta mindenkinek Jack.

A száraz ételt komótosan fogyasztottuk el miközben sztorizgattunk és Aaron disznó vicceit hallgattuk, amik egyáltalán nem voltak jó. Ezután sikeresen lebontottuk a sátrat, majd nagy nehezen sikerült elindulnunk. A csoport végén Zoey és Ayden folytattak bizalmas beszélgetés miközben mi Jackvel kézenfogva haladtunk a sor elején. Végre egy kicsit tudtunk beszélgetni a többiektől távolabb. A kezdeti nehézségek ellenére úgy éreztem, hogy ő az a fiú akinek bármit elmondhatok, de nyugtalanított a titkolózása előttem miközben én mindent el mondok neki. A kiruccanás alatt nem akartam felhozni a témát, sőt a besorozásig semmi rossz témával nem akartam előállni, inkább kiélveztem a pillantott, hogy a vállára hajthatom a fejem és egyszerűen érezhetem édes illatát. A hazaút kellemesen telt bár Candace és Mirtil sipítozását távolról hallottuk.

Nem számítottam rá kiskoromban hogy valaha is megtalálom a boldogságot. Úgy gondoltam mindig meg tudok majd egyedül állni a saját lábamon és ha egy barátom se lesz akkor is erős maradok. Ez volt a varázserőm, a képességem. Boldugolok egyedül. De megváltozott minden. Nem vagyok benne biztos volna-e jó életem a barátaim, a családom és Jack nélkül... Azon a napon az életem összeomlani látszott, de nem csak egyedül az enyém.
Reggel gyomorgörccsel ébredtem. A sorozás napja szokatlanul rosszul kezdődött, nem csak a borús idő miatt, hanem Zoey máskor életvidám kedve is szomorúra váltott.
  - Mi lesz ha valakit közülünk visznek el? - aggodalmaskodott legjobb barátnőm.
Egész nap nem tudtam figyelni az órákon. A matekórán Mr. Gray kérdezett tőlem valamit, de még az óra anyagáról se volt semmi fogalmam, persze az osztály többsége ezt jókedvűen fogadta. Aztán végül ötödik óra után mindenkit a tornaterembe szólítottak mindenkit. Zoey és Jack között ültem, mindketten erősen szorították a kezem.
Sebastian Wyatt újra feltűnt a színen és szokásos arogáns stílusával belekezdett mondandójába.
 - Üdvözöllek újra benneteket diákok!  Bizonyára tudjátok miért találkozunk megint. Szóval nem is szaporítanám tovább a szó. Kezdjük a sorsolás!
Már négy fiú neve elhangzott, különösebben egyikőjüket sem ismertem. Már alig bírtam idegekkel mire kihúzták az utolsó fiú nevet.
 - És az utolsó férfi aki bátran szolgálhatja hazáját nem más mint Ayden Smith.
Zoey keze megmerevedett a szorításban. Az alattun két sorral ülő Ayden állkapcsa is megfeszült.
Ezután feszült csendben folytatódott a sorsolás. Mellettem halk szipogás hallatszott. Nyugtatásképpen erősebben szorítottam, amivel sikerült egy nem túl őszinte mosolyt varázsolnom az arcára. Annyira lefoglalt Zoey nyugtatása, hogy meglepődtem amikor a nevemet hallottam. Egy fél perc kellett mire tudatosult benne, hogy éppen akkor soroztak be. Megszűnt körülöttem a világ. Mi lesz most velem, az életemmel? A sorsolás vége után szélvészként rohantam ki az iskolából és rohantam az erdőbe ahogy csak a lábam bírta. Már annyira messze jártam, de egyszer csak megbotlott a lábam valamiben, a fejem bevertem egy kőbe és elsötétült a világ.

Legközelebb amikor magamhoz tértem ugyanott hevertem, ahol elestem. Még világos volt, a lábam felé fordultam mert iszonyúan sajgott. A látványra ami fogadott nem voltam felkészülve, egy fiatal fiú holtteste terült el mellettem és most nem tudtam visszatartani a sikítást...