10.rész

Zoey Morgan

Egész délután csak azon gondolkoztam,hogy mekkora idióta is vagyok pontosan. Miért kell nekem mindent túlreagálnom? Ayden végülis semmi rosszat nem mondott nekem én mégis felkaptam a vizet. Nem ennyire idióta még én sem lehetek.

Gondolataimból egy éles női sikítás ragadott ki ami nem messze tőlem jött. A pánik elhatalmasodott rajtam és csak most vettem észre,hogy tulajdonképpen besötétedett. Elakartam szaladni de a lelkiismeretem nem engedte. Segítenem kellett azon aki bajba keveredett.

Óvatosan közelítettem meg a sikátor bejáratát amikor is egy kéz megragadta a derekamat és számra tapasztotta kezét és a következő pillanatban pedig elrántott onnan.

- Shh csak én vagyok az James. - suttogta.

- Megőrültél? A szívbajt hoztad rám. - mondtam neki idegesen.

- Én őrültem meg? Te akartad magad megöletni nem én. - emelte fel védekezően a kezeit.

- Én nem akartam magam megöletni. Csak segíteni egy bajba jutottnak. - tettem csípőre a kezem.

- A nő már nem él. - felelte majd megragadta a kezem és elkezdett húzni.

Honnan tudja,hogy nem él? Annyira biztos benne. Ez pedig még nagyobb félelmet keltett bennem.

Egészen addig csendben követtem őt amíg ki nem értünk a már számomra is ismerős útra.

- Honnan tudod James? Honnan? - kérdeztem.

- Azt,hogy nem él? Onnan Zoey,hogy nem abban a világban élünk amit te hiszel. Csak mindenki megakar óvni téged. És ha Jack megtudja,hogy ennyit elmondtam neked akkor holnapra már én sem fogok élni. - felelte. - Nem beszélve Aydenről ha megtudja. - tette hozzá halkan.

- Nem mondok neki semmit. Csak mesélj nekem többet. - torpantam meg.

- Nem lehet. - mondta.

Másnap délelőtt úgy döntöttem,hogy átmegyek Lennonhoz és elmesélem neki a történteket. Benne megbízom és tudom a titkom nála titok marad.

De amikor bekopogtattam az ajtón nem ő nyitott ajtót hanem az anyukája ami még nem is lett volna furcsa de ahogy meglátott engem a mosoly lehervadt az arcáról.

- Jónapot Mrs. Morris. - mosolyogtam rá kedvesen. - Lennon itthon van?

- Igen. De nagyon beteg és nem szeretne senkit sem látni. - válaszolt.

- Beteg? Mi a baj? - kérdeztem aggódva.

- Tüdőgyulladás.

- Megmondaná neki,hogy hívjon majd fel? És,hogy gyógyuljon meg minél hamarabb.

- Persze. - bólintott és rám csukta az ajtót.

Szomorúan indultam el hazafelé. Nem értettem,hogy Lennon miért nem akar látogatókat fogadni. Hiszen amikor valamelyikünk beteg mindig elmegy hozzá a másik és ott van vele. De most egyszerűen nem kíváncsi senkire. Mrs. Morris reakciójából ítélve pedig legfőképpen rám nem kíváncsi. Hirtelen a zsebemben elkezdett rezegni a telefonom. Egy SMS-em érkezett.

"Szia! Tudnánk találkozni a park mellett? Úgy fél óra múlva? A."

Ez a kis üzenet magam sem tudom miért de megmelengette a szívemet. Jól esett.

Nem is gondolkoztam sokat már írtam is neki a választ azzal egy időben pedig indultam is a találkozó helyre.

- Szia Ayden - léptem oda hozzá szégyenlősen.

- Zoey. Látom te is hamarabb ideértél. - vakargatta meg a tarkóját.

- Igen. Figyelj tudom mit akarsz mondani. - hajtottam le a fejem.

- Tényleg? - lepődött meg.

- Hát gondolni való. Azt,hogy én vagyok a világ leghisztisebb teremténye. - nevettem fel kínosan.

- Nem pont egyre gondolunk. Én azt akartam neked mondani,hogy sajnálom a tegnapit. Lekezelő voltam és nem érdemelted meg. - nézett mélyen a szemeimbe. - Ráadásul ha James nincs jókor jó helyen még bajod is esett volna.

- Elmondta neked? - kérdeztem.

- Persze. De ne beszéljünk többet erről. - legyintett.

Óvatosan elmosolyodtam és átöleltem. Legalább ő itt van nekem akkor amikor mások nem tudnak velem lenni. Legyen szó betegségről vagy éppen fontos dolgokról. Néha elszomorított a tudat, hogy mennyire megváltozott az életem amióta Jack ezekkel a fiúkkal barátkozik. De mára már örülök mivel akkor nem ismerhettem volna meg ezt a csodás embert aki jelenleg is féltően ölel át. Szerencsésnek mondhatom magam. Azt hiszem..

2 hét múlva

Kereken 2 hét telt el azóta amióta Lennonal nem beszéltem. Hiába próbáltam elmenni hozzájuk nem tudtam. Hiába próbáltam hívni vagy kinyomott vagy egyszerűen fel sem vette nekem a telefont.

De ma már itt van iskolába így tudok majd vele beszélni. Ha ő is akar.

Bár abból ítélve,hogy rám sem néz gondolom a válasz teljesen egyértelmű. Egész nap csak egyedül ült ha pedig odaakartam menni hozzá egyszerűen csak elszaladt.

Ebédszünetben Ayden mellett foglaltam helyet aki mindenféle vicces dologgal akart felvidítani. Kevés sikerrel. Végig azt mondogatta nekem,hogy Lennon biztos csak hangulatember nem kell vele foglalkozni majd megbékél. De én ismertem őt. Lennon korántsem ilyen. Valamivel vagy nagyon megbánthattam vagy nem akar nekem elmondani valamit. Biztos ez lehet az oka.

- Kérünk minden diákot a tornaterembe! Köszönjük. - hallottuk meg a sulirádióba imádott igazgatónk hangját.

- Vajon mit akarhat? - néztem Aydenre.

- Fogalmam sincs de ha nem megyünk be nem is tudjuk meg. - mosolygott rám.

Mosolyogva bólintottam neki és elindultunk a tornaterem felé.

Rengeteg diák özönlött be a nagy terembe de mivel még az elején érkeztünk jutott hely a hátsó sorban. Jackék is követték a példánkat így én Jack és Ayden között foglaltam helyet.

Mikor minden diák megérkezett belépett az igazgató mire hatalmas csend lett. De nem volt egyedül. Egy ismeretlen férfi is szorosan a nyomába lépkedett. Nem is húzták sokáig az időt mire az ismeretlenbelekezdett a mondandójába.

- Sziasztok! Én Sebastian Wyatt vagyok. Azért jöttem el ma hozzátok, mert Doyl kormányzó megkért, hogy hívjam fel a figyelmeteket a hazánkban és más országokban lévő helyzetre. Mint tudjátok nagy áldozatok árán teremtettük meg a Földünkön a békét. Azonban mostanság egy igen csak figyelemre méltó problémával állunk szemben. Újabb háborús helyzetek alakultak ki világszerte és hazánk megóvása érdekében a kormányzó parancsára minden városból, faluból és más településből elviszünk tíz fiatalt katonának és harcolniuk kell, ha a haza védelme ezt kívja. Fele-fele arányban toborozzuk a katonákat. Lesznek lányok és fiúk. Természetesen lehet önként jelentkezni és ezzel megóvhatjátok barátaitokat, diáktársaitokat a besorozástól, viszont ha nem lesz önként jelentkező neveket fogunk húzni. Kaptok gondolkodási időt kedves tanulók. Pontosan egy hét múlva ugyan itt találkozunk. Viszlát! - közölte velünk szárazon majd amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is ment.

A teremben pedig megfagyott a levegő. Jack és Ayden mindketten rám néztek de nem tudtak sokáig figyelni mert felpattantam a helyemről és kiszaladtam az udvarra.

Az eső hirtelen szakadni kezdett de ekkor megpillantottam egy alakot..Lennon.

- Héé Lennon. Mit tettem? Miért nézel engem levegőnek? - kérdeztem tőle.

- Sajnálom Zoey. - felelte.

- Mit sajnálsz? Figyelj ha megbántottalak azt őszintén sajnálom.

- Nem miattad van ez Zoey. Miattam.

- Nem értelek.

- Nem tudom folytatni ezt tovább. A kettőnk barátságát. - fordult meg így már láthattam sajnálkozó tekintetét.

Nem tudtam mit reagálni erre a kijelentésére. A lábaim egész egyszerűen felmondták a szolgálatot és lerogytam a földre. Miért történik ma ez? Miért ilyen szörnyű ez a nap? Először a katonaság,most pedig elvesztettem a legjobb barátnőmet.

Karokat éreztem magam körül ami megakadályozta,hogy tovább gondolkodjak. Az egésznapi feszültség kijött rajtam és a könnyeim mint a zápor úgy ömlöttek. Elkeveredve az arcomon az eső hűs cseppjeivel.

- Zoey. Nem maradhatsz itt. - suttogta Ayden a fülembe.

Abban a pillanatban pedig felkapott az ölébe és úgy vitt el egészen a tornateremig ahol már csak mi ketten voltunk. 

- Mi lesz Ayden? Katonaság? Mi lesz ha kihúznak minket? Téged,Jacket,Lennont vagy engem? Mi lesz akkor velünk? 

- Figyelj rám Zoey. - szorított magához. - Hatalmas ez a suli. Annyira kevés az esélye,hogy pont minket húznak ki. Nem lesz semmi baj,érted? Rengeteg diák jár még ide rajtunk kívül. 

Lágyan eltolt magától és a szemeimbe nézett. Még levegőt is elfelejtettem venni amikor tudatosult bennem,hogy az arca milyen közel is van az enyémhez. A távolság pedig egyre csak csökkent amikor is..

- Ti meg mi a fenét csináltok?