Amikor magamhoz tértem egy ismeretlen helyen találtam magam.
Hirtelen azt sem tudtam mi a nevem. Semmire nem emlékszem. Hogy kerültem én ide?
A kezeim és a lábaim szorosan egymáshoz voltak rögzítve és a számra egy vastag ragasztószalag volt ragasztva. A könnyek mardosták a szememet de nem engedtem utat nekik.
A látásom homályos volt és egyszerre volt melegem és egyszerre fáztam. A lázam az egekbe szökött és nem tudtam semmit sem csinálni. Teljesen tehetetlen voltam egy idegen helyen.
- Felébredt Ayden pici hercegnője? - vágódott ki hirtelen egy ajtó mire ösztönösen összerezzentem.
Közelebb lépett hozzám és jobban szemügyre vettem.
Alacsony és kövér testalkat. Kopasz fej.
- Most biztosan azon jár a kicsi fejed,hogy miért is vagy te itt. - folytatta. - Az én nevem Mr.Black és a fiúk főnöke vagyok. Jobban mondva a volt főnökük. Kiléptek az én bérgyilkos szervezetemből és én ezt nem akarom. Tudod ők voltak a legjobb embereim. Ezért vagy te itt. Egy kis motivációt adok nekik a munkához. - magyarázott nekem vigyorogva. - Ügyesen átjutottatok a határon. Eszembe se jutott volna,hogy itt vagytok de hát történt veled egy kis baleset és a kórházban mindent adminisztrálnak.
Bérgyilkos szervezet? A barátom,a bátyám és a barátaim bérgyilkosok lennének? De már nem azok?
Ezer kérdés cikázott a fejemben és egyikre se kaptam semmi választ.
A következő pillanatban újra kinyitódott az ajtó és belépett rajta egy magas alak.
- Theo vigyázz rá! De szem elől ne merd téveszteni! - mutatott fenyegetően rám.
A fiú bólintott majd ahogy Mr.Black kisétált a szobából odasietett hozzám.
Ekkor pillantottam meg Theot. A felismerés rögtön belémhasított. Hiszen ő az unokatestvérem. A szalagot levette a számról és ijedten tette a kezét a homlokomra.
- Basszus... - szitkozódott. - Jól vagy?
- Hogy lennék jól? - kérdeztem.
- Igazad van hülye kérdése volt.
Elővett egy bicskát a farzsebéből minek hatására hátrálni kezdtem de megfogta a lábamat és a köteleket levágta róla. Ezután a kezemhez nyúlt és arról is leszedte.
- Sajnálom Zoey amit tettem. De már szóltam Jacknek,hogy merre vagyunk és úton vannak. Nem sokára ide is érnek. Most pedig kiviszlek innen. - húzott fel a földről.
A lábaim remegni kezdtek és a világ forgott velem. Minden kezdett elsötétedni.
Szó szerint Theo karjaiba borultam és csak annyit éreztem ahogy a térdeim alá nyúl és felemel.
- Nem ájulhatsz el! - indult el velem ki.
- Pedig várnak rám. - motyogtam tudatlanul.
- Igen várnak de nem ott ahol te gondolod. - beszélt hozzám kétségbeesetten.
Az időérzékemet teljesen elvesztettem és fogalmam sem volt,hogy mióta haladunk és mennyit.
A melegség teljesen elárasztott és csak a forgó világra tudtam figyelni.
Léptek ütötték meg a fülemet és félig kinyitottam a szememet.
- Zoey! - kiabált egy hang. Ayden.
Másik kezek nyúltak alám és megéreztem a szerelmem férfias illatát. Szorosan szorított magához és folyamatosan suttogott a fülembe.
- El ne merj ájulni,hallod?! Zoey kérlek tarts ki mindjárt vége ennek az egésznek. - nyomott egy puszit a hajamba.
- Végezzünk azzal a patkánnyal! - kiabált Jack.
- Visszajövök. - suttogta a fülembe Ayden.
Lerakott a puha fűre de nem hagytak egyedül mert Lennon leült mellém bár ebből nem sokat érzékeltem. A láz átrepített egy teljesen másik világba ott ahol nincs fájdalom se szenvedés.
- Zoey nem hagyhatsz itt. - sírt fel Lennon. Lennon sír?
A légzésem egyre nehezebbé vált és éreztem ahogy az agyam kezd kikapcsolni. Nem tudtam semmit.
- Nem teheted ezt! Nem veszíthetem el a legjobb barátnőmet.
- Nem veszítesz el. - dadogtam.
Kinyitottam a szememet majd rögtön be is csuktam azt. Nem volt erőm nyitva tartani.
- Fiúk! - sikított fel Lennon. - Ne! Zoey kérlek ébredj fel!
Lennon a kezét az enyémre tette és ez volt az utolsó érzés amit éreztem. A szél sűvítését hallottam a fülembe és egy nyomást éreztem a tarkómban. A szemem előtt egy pillanat alatt pergett le az életem. Láttam magamat és Jacket ahogy kint játszunk a kertben kicsiként. Ahogy Lennonal sminkeljük magunkat még idétlenül mert csak játszunk. Aztán az első találkozásomat Aydennel,a csókunkat,a gránátot...mindent.
A világ megszűnt körülöttem létezni. Minden elsötétült.
A következő pillanatban újra kinyitódott az ajtó és belépett rajta egy magas alak.
- Theo vigyázz rá! De szem elől ne merd téveszteni! - mutatott fenyegetően rám.
A fiú bólintott majd ahogy Mr.Black kisétált a szobából odasietett hozzám.
Ekkor pillantottam meg Theot. A felismerés rögtön belémhasított. Hiszen ő az unokatestvérem. A szalagot levette a számról és ijedten tette a kezét a homlokomra.
- Basszus... - szitkozódott. - Jól vagy?
- Hogy lennék jól? - kérdeztem.
- Igazad van hülye kérdése volt.
Elővett egy bicskát a farzsebéből minek hatására hátrálni kezdtem de megfogta a lábamat és a köteleket levágta róla. Ezután a kezemhez nyúlt és arról is leszedte.
- Sajnálom Zoey amit tettem. De már szóltam Jacknek,hogy merre vagyunk és úton vannak. Nem sokára ide is érnek. Most pedig kiviszlek innen. - húzott fel a földről.
A lábaim remegni kezdtek és a világ forgott velem. Minden kezdett elsötétedni.
Szó szerint Theo karjaiba borultam és csak annyit éreztem ahogy a térdeim alá nyúl és felemel.
- Nem ájulhatsz el! - indult el velem ki.
- Pedig várnak rám. - motyogtam tudatlanul.
- Igen várnak de nem ott ahol te gondolod. - beszélt hozzám kétségbeesetten.
Az időérzékemet teljesen elvesztettem és fogalmam sem volt,hogy mióta haladunk és mennyit.
A melegség teljesen elárasztott és csak a forgó világra tudtam figyelni.
Léptek ütötték meg a fülemet és félig kinyitottam a szememet.
- Zoey! - kiabált egy hang. Ayden.
Másik kezek nyúltak alám és megéreztem a szerelmem férfias illatát. Szorosan szorított magához és folyamatosan suttogott a fülembe.
- El ne merj ájulni,hallod?! Zoey kérlek tarts ki mindjárt vége ennek az egésznek. - nyomott egy puszit a hajamba.
- Végezzünk azzal a patkánnyal! - kiabált Jack.
- Visszajövök. - suttogta a fülembe Ayden.
Lerakott a puha fűre de nem hagytak egyedül mert Lennon leült mellém bár ebből nem sokat érzékeltem. A láz átrepített egy teljesen másik világba ott ahol nincs fájdalom se szenvedés.
- Zoey nem hagyhatsz itt. - sírt fel Lennon. Lennon sír?
A légzésem egyre nehezebbé vált és éreztem ahogy az agyam kezd kikapcsolni. Nem tudtam semmit.
- Nem teheted ezt! Nem veszíthetem el a legjobb barátnőmet.
- Nem veszítesz el. - dadogtam.
Kinyitottam a szememet majd rögtön be is csuktam azt. Nem volt erőm nyitva tartani.
- Fiúk! - sikított fel Lennon. - Ne! Zoey kérlek ébredj fel!
Lennon a kezét az enyémre tette és ez volt az utolsó érzés amit éreztem. A szél sűvítését hallottam a fülembe és egy nyomást éreztem a tarkómban. A szemem előtt egy pillanat alatt pergett le az életem. Láttam magamat és Jacket ahogy kint játszunk a kertben kicsiként. Ahogy Lennonal sminkeljük magunkat még idétlenül mert csak játszunk. Aztán az első találkozásomat Aydennel,a csókunkat,a gránátot...mindent.
A világ megszűnt körülöttem létezni. Minden elsötétült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése