Lennon Morris
Már nem tudtam sírni, csak üveges szemmel bámultam a vézna testet, ahogyan a föld alá temetem. A gondolataim ellepték az agyam, hirtelen azt sem tudtam mit csináljak. Végül elhatároztam, hogy erőt veszek magamon és tisztességesen eltemetem. A kezeim a földtől piszkosak lettek és a körmeim alá is beférkőztek a földdarabok. Ezután már másra se tudtam gondolni, hogy végre hazaérjek. De ahogy a házunkhoz értem az ablakon keresztül megláttam a szüleimet és Jackket a nappalikba beszélgetni. Mindannyiuk arcára fájdalom telepedett, anya sírt is, a kezében zsebkendőt szorongatott és gyönyörű arca éveket öregedett. Nem akartam nyakig piszkosan bemenni, na meg az a gondolat se tetszett, hogy ha így bemegyek biztosan elkezdenek faggatni. Ezért a számomra könnyebb utat választottam. A házunk mögé sétáltam és próbáltam felcsimpaszkodni arra a hatalmas tölgyfára, ami az én szerencsémre pont az ablakom alatt volt. Kis híján leestem amikor a legfelső galyra kapaszkodtam fel, de sikeresen bejutottam a szobámba. Sose voltam olyan aki csak úgy elcsodálkozik dolgokon, most viszont, hogy tudatosult bennem talán ez az utolsó alkalmam a szobámban. Semmi extra, csak az egyszerűségre törekedtem amikor berendeztem. Világoskék falak, fehér bútorok, fém rácsos ágy, ami az ablakom alá van tolva. Az egyedüli dísz az asztalom felett lévő képek sokasága. Kicsiként a szüleim sok fényképet csináltak rólam és Zoeyról, amikor átjött hozzánk játszani és sok olyan fénykép is helyet kapott amit az osztálytársainkkal csináltunk vagy éppen a szomszéd sráccal aki mindig figyelt minket mikor Zoeyval kint szorakoztunk a kertben és amikor észrevettük mindig áthívtuk hozzánk. A képeket nézegetve elmosolyodtam, de eszembe jutott kik is vannak lent a nappaliban és elindultam letusolni. Miután lemostam a mocskot magamról vzes hajjal kibattyogtam a szobámból és elindultam lefelé. Mikor megjelentem a nappaliban mindhárman felém kapták a fejüket, anya rögtön a karjaimba vetette magát.
- Kincsem, nagyon sajnálom! - mondta anya a vállamba zokogva. Tovább szorított és apa is oda lépett hozzánk. Egy idő után elengedtek és tettek egy lépést hátra.
- Lennon szívem el se hiszem, hogy ez történt. Ebbe bele fogok pusztulni. Nem veszíthetlek el téged! - mondt anya könnyes arccal, majd apa felé fordult.
- Robert nem veszíthetjük el a lányunkat! - apa ölelésbe vonta anyát.
- Lennon most felkísérem anyádat. Ti beszéljetek csak nyugodtan - szólt és anyával együtt felmentek a szobájukba. Ezután Jack felé fordultam. Az arcán csak úgy tomboltak az érzelmek. Szomorúság és félelem keveréke. Szinte szó szerint a karjaiba zuhantam. Az örökké valóságig tudtam volna ölelgetni, de tudtam hogy beszélnünk kell, ezért kiléptem szorításából.
- El sem hiszem hogy elmész. Egyszerűen nem tudom, hogy tudnálak elengedni azok utána, hogy végre bevallottuk az érzelmeinket egymás iránt. Olyan kevés időt töltöttünk még együtt. Lennon nem akarlak elveszíteni téged.
- Én sem akarlak téged elveszíteni. Annyira félek, hogy az kimondhatatlan. Félek a haláltól. Még nem akarok meghalni, mert ha itt háború lesz és nekem harcolnom kell biztosan végem van.
- Ki fogunk valamit találni. Ne félj! Én mindig melletted vagyok - a kezét az arcomra simította és lassan, gyengéden megcsókol. Úgy hiányzott már az ajka érintése, egy pillanatra sikerült velem elfeledtetnie velem, hogy mi vár rám másnap. A csókunk után felmentünk a szobámba és szerelmünk végre kiteljesedett. Egy utolsó gyönyörű éjszakára együtt, Ő az enyém, s Én az övé.
Másnap elbúcsúztunk mindannyian egymástól. Annyira elszorult a torkom a szomorúságtól, nyelni is alig bírtam. A tábor felé menet Zoey utolsó szavai kattogtak a fejemben. Aztán a mellettem ülő Aydenre pillantottam akinek az enyéimhez hasonló érzelmek tükröződtek az arcáról.
2 hónappal később
Rick már megint a padlón van. Nem ellenfél nekem. Magas, izmos testalkata van, de gyáva a harcban kezdeményezi ezért mindig nyerek vele szemben. Már két hónapja itt vagyunk Aydennel. Sok kiképzést kaptunk és egyre többet fejlődtünk. Én voltam mindenki számára a legmegdöbbentőbb. Az újoncok között én voltam a legjobb, bárkit le tudtam győzni akit elém állítottak. Ha csináltam a dolgomat békén hagytak, viszont ha nem csináltam meg amit akartak megfenyítettek vagy megvonták a napi étel adagomat. Szóval nem volt fenékig tejfel az élet. Egyre gyorsabb és ügyesebb lettem, de sok időbe telt mire megszoktam ezt az egészet. A nyilvános zuhanyzó volt az egyik legförtelmesebb és az se javított a helyzeten, hogy szobatársak lettünk Mirtillel.
- Elég lesz Morris! Pihenhet - mondta az edző. Tekintetemmel Aydent kerestem. Megbeszéltünk egy tervet, hogy megpróbálunk kiszökni. Ilyenkor voltunk kint mindketten az udvaron. Egyszer csak megláttam őt a kerítésnél. Itt az idő! A könyökömmel állon csaptam az edzőt és elkezdtem eszeveszetten szaladni, a társaim csodálkozva figyeltek. Nem törődtem a fáradsággal ami már napok óta kínozott és futottam tovább. Egyszer csak kicsúszott a lábam alól a talaj és a földre zuhantam. Egy böhöm nagy fickó szaladt nekem oldalról és döntött le a lábamról. Próbált lábra kényszeríteni, az erőlködéstől a tüdőmből kiszaladt a levegő, de sikerült talpra kecmeregnem. A fickó már a kezeimet hátra is szorította, ekkor észre vettem Aydent aki felém igyekezet. Rémült volt ahogy én is, de ha hagytam volna odajönni azt megbántam volna. Azóta mióta ott voltunk Aydennel összebarátkoztunk, többet beszéltünk mint valaha. Elmondta az érzései és én is neki, de ha nem is mondott volna a szemében csillogó fájdalom mindent elárult. Mindkettőnket elválasztottak a szerelmünktől, én voltam az egyetlen abban a francos táborban aki megértette őt, de szemeiben a Zoey iránti őszinte szerelme is tükröződött. Néha csak egy baráti ölelésre volt szüksége, semmi többre. A beszélgetéseink is nagyrész Zoeyról és Jackről szóltak, elmondtam neki mit mondott nekem utoljára Zoey és Ayden nagyon ideges lett miatta. Az mondta belepusztulna ha bármi baja esne. Nem tehettem meg ez egyikőjükkel sem.
- Nee! Fuss, menj innen! - ordítottam neki. Megdöbbent arcot vágott. Tétovázott. - Fuss már! - és futott, reménykedtem, hogy senki nem látta az arcát.
A nagydarab ember elkezdett cibálni a főtérre. A kezeimmel körbeöleltetett egy oszlopot és összekötözte a kezem. Térdre kényszerített, elővette a kését és a hátamnál felvágta a pólómat. Egyre többen gyűltek körém és várták, hogy mi lesz a sorsom.
- Ez történik azokkal akik szökni próbálnak! - kiáltott fel. Váratlanul ért a hirtelen fájdalom a hátamon, az ostor villámcsapásnak hatott. A hangzavar egyre élesedett, és a kín egyre jobban és többször belém hasított. Próbáltam visszafolyatni a könnyeimet, de nem bírtam ki és éreztem ahogy a vérem végigfolyik a hátamon. Homályos tekintetemmel előre bámultam, a könnyeim a földre cseppentek és csak egyszerűen vártam mikor lesz már vége a szenvedésnek.
Egy hét múlva már egész jól vagyok. Még mindig nem kelhetek fel, csak ha nagyon muszáj, az ilyen sebek nehezen gyógyultak. Egyedül voltam a szobába bár már estefelé járt. Egyszer csak valami kopogást hallottam. Időbe telt mire rájöttem, hogy nem az ajtó hanem az ablak felől jön a zaj. A rácsos ablakhoz fordultam, ahol olyan látvány fogadott amire nem számítottam. A túloldalon Zoey állt.
Végre eljött értem!
